A közelmúlt híre volt, hogy XY -a név itt nem fontos,- aki főszereplője volt az "Elindul a bakterház" c. régi filmnek, felakasztotta magát, miután felesége bejelentette; válni akar tőle. Ennyi.
Ennél sokkal megrázóbb, több halálos áldozattal járó tragédiák sokaságáról ad hírt az írott, és az elektronikus média szinte naponta, engem mégis ez a pár soros jelentés ragadott meg, és indított mély töprengésre. Ezt szeretném most megosztani.
Még annyit tudunk róla, hogy borzalmas gyermekkora volt, a szülei pici korában kitették, s egy idős asszony fogadta be, ő nevelte. "Senki gyereke" volt, barátja nem akadt, mindenki átnézett rajta, a magány volt osztályrésze kicsi, kamasz, és felnőtt korában is. Amit mások a család, rokonok segítségével elértek, azt neki sokszoros erőfeszítéssel, acélos akarattal kellett elérnie. A gimnáziumi tanulmányok befejeztével kitanult egy szép szakmát, a munkahelyén becsülték, de társasága ott sem alakult ki. Esténként vagy otthon olvasott, vagy sétákat tett Buda csendes helyein. Így mentek a hónapok, évek felette. Aztán egy hivatalos ügyintézés közben találkozott a "Nagy Ö" vel. A szimpátia kölcsönös volt, egyre gyakrabban töltötték együtt a szabad idejüket, s az ő kezdeti félénksége, zárkózottsága fokról-fokra feloldódott, megnyílt a kedves, szelíd, ráfigyelő leány felé. Életében előszőr érezte, hogy ő fontos valakinek, s ez a lány minden alkalommal megkérdezte; milyen volt a napja, mi történt benne, s körülötte. Lassan mindent, az egész életét elmondta, átadta a szeretett lánynak, azt tapasztalta, hogy üres és elveszett minden olyan nap, amikor nem találkoztak. ÉRTELME LETT AZ ÉLETÉNEK. Aztán eljött a nap, amikor elhangzott a boldog "igen", és elkezdtek gyűjteni, kemény munkával megalapozni jövendő otthonukat. Aranybetűs dátum lett életében a házasságkötésük napja, s el nem mondható boldogság, a fészekrakás időszaka. A boldogság koronája a kisfiuk megérkezése volt. Apa lett a kis kitaszítottból... Minden szépet és jót megálmodott a fia számára, százszorosan akarta neki megadni mindazt, amiben neki nem lehetett része. Létének beton alapja, értelme és célja, a kis családja lett. Amikor dolgozott a munkahelyén, tudta, hogy a fárasztó tevékenysége biztosítja az otthoniak nyugodt, békés életét. De jó volt hazamenni, megcsókolni az eléje siető feleségét, és a kisfiát....
Teltek az évek, s neki egyre többet kellett dolgoznia, másodállást is vállalt, hogy szeretteinek minden meglegyen. Keveset tudott otthon lenni.
Aztán egyre többször fordult elő, hogy csak egy cédula várta az előszoba asztalon, miszerint "Elmentem a szüleimhez a kicsivel", és - éjjel 11 után értek haza. Ha pedig otthon találta, akkor egyre kedvetlenebb asszonyt látott, a vacsora sem készült el időben, mert du. más dolga volt. Egyre többször zsörtölődött vele, egyre több dolgot kifogásolt, s estére majdnem mindíg kimerült, fáradt lett, aludni, aludni akart... A férj nem értette a változás okát, ő mindent megtett, s szerette a feleségét, jobban, mint önmagát. Kezdett szomorú, megkeseredett emberré válni, megrengett a talaj lábai alatt.
Az egyik este így szólt hozzá élete párja: "Űlj le kicsit, szeretnék veled beszélni fontos dologról." Ekkor jelentette be végleges döntését: válni akar. A kisfiút -természetesen...- magával viszi.
Egyetlen szót sem szólt. Űlt a széken, és karikák forogtak a szemei előtt, gondolata nem volt. Aztán felállt, beűlt az autójába, a közeli liget mellett leparkolt, s - felakasztotta magát.
Barátaim! Ha ez nem dráma, -Shakespeare drámáit is meghaladó,- akkor mi a dráma? Igen, van egy misztérium; a szenvedés misztériuma. S van egy kérdés; létezik-e fix pontja az életünknek, amolyan archimédeszi pont? Életem során sokat láttam, tapasztaltam, sok drámai szindarabot láttam, és sok világhírű, irodalmi értéket hordozó regényt olvastam, amelyek legnagyobb részben az emberi kapcsolatok sebbzettségét, gyökereiben létező hasadását elemzik, boncolgatják. Valamilyen kódolt, az emberi lét kezdetétől létező ős-rossz keveri/kavarja a személyes, és a társadalmi élet szöveteit. S amit a verbalitás, a szó kifejezni képtelen, azt magasabb szinten a képzőművészetek, de legfőképp a ZENE tárja elénk. (Csak hallgassatok meg figyelő lélekkel egy Beethoven szonátát...)
Igen, van ősbűn. Ennek a legpregnánsabb bizonyítéka a fent tárgyaltak súlyos valósága. Próbálja ezeket magyarázni, kibogózni a pszichológia, a szociológia, és még sok segédtudomány, nem sikerül nekik. Ezredévek óta így van ez... Jönnek a különféle ideológiák, hirdetik fennhangon, hogy ha a termelt javakat sikerül -persze az ő ideológiai/politikai receptjük alapján,- igazságosan elosztani, akkor béke, és boldogság lesz a világban, a társadalomban, és az otthonokban. Nem lett. Sem a kommunizmus, sem a liberális piacgazdaság nem hozta, s nem fogja elhozni ennek az ős-rontásnak a gyógyulását.
Filozófiai axióma; ha van az ember lelke mélyén hatalmas vágy a boldogságra, -márpedig a kezdet kezdetétől VAN, akkor létezik a boldogság! Mintahogy: ha van éhség, akkor létezik táplálék.
Befejezésül egy lezáró gondolat Bendegúz tragédiája kapcsán: Ha az emberi kapcsolatok nem, avagy csak ideig-óráig töltenek be, ha a pénz és a hatalom férge nyilvánvaló, /csak szét kell nézni!/ ha a saját egészségünk romlandó és esetleges, akkor mi az EGYETLEN, BIZTOS RECEPTJE a bennünk lévő boldogságvágy, kiteljesedés utáni vágyunk megvalósulásának???
Ha rátalálsz erre a blogomra, írj egy kommentet, kérdezz rá bizalommal a fentiekre, és akkor én egy köv. blogban válaszolok rá. (Nem a saját bölcsességem alapján...)
Bendegúz kapcsán, szeretnék benned nagy nyugtalanságot kelteni, s elindítani életedet egy hatalmas kaland, bátor keresés felé.
